Álmatlanok Adrian Barnes

Nem vagyok igazán nagy fogyasztója sem a horrornak sem az apokaliptikus zombi történeteknek. Ha nem írták volna több helyen, hogy ez a könyv a tavalyi év meglepetése, nem kezdtem volna el. De miről is szól a könyv?

Hivatalos ajánló:

Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint. Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis. Négy hét után a test belehal. A két időpont között pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak, és az új hatalom egészben nyeli le a régit.

Adrian Barnes bemutatkozó regénye a legvadabb posztapokaliptikus rémálom - nem véletlenül jelölték érte az Arthur C. Clarke-díjra, és tekintik a kortárs sci-fi egyik legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb új hangjának.

Nem aludni tényleg borzasztó. Kétszer volt ilyen élményem. Az egyik a diplomamunkám készítésekor, amikor egy hétvégém volt befejezni. Péntek reggeltől nem aludtam hétfő hajnalig. Ez nem tűnik soknak, de mégis, vasárnap este már hallucináltam. Lehet ebben szerepe volt a literes korsóban 5-6 filterrel főzött teáknak is :). A másik egy kórházi élmény, amikor egy hét után bemeséltem magamnak, hogy a túlfűtött kórteremben kitakarózva meg fogok fagyni ha a szél kinyitja a csak kitámasztott terasz ajtót. Nem mertem elaludni, aztán már nem mertem. Nem használt az intravénás altató sem, annyi adrenalin volt bennem. Ahogy elaludtam volna egy másodperccel később felébredtem. Nem csak szubjektív volt az élmény mert a családom is látta. Elalszom, hopp, ébren vagyok. Iszonyatos volt. Kértem egy pszichiátert. Megoldódott. De mi van, amikor semmi nem segít?
Na erről szól ez a könyv.
Amit a regény szereplői átélnek borzasztó, felfoghatatlan. Tudni, hogy pontosan mennyi időd van hátra, tudni, hogy be fogsz csavarodni, de meg fog zakkanni mindenki, az ismerőseid, a barátaid, a gyerekeid. Napokig, hetekig, nem aludni, iszonyatos kín és halálos! Apokaliptikus! :)
A szöveg talán túl költői volt, de annyi nyelvi lelemény volt benne (ha megtalálom az eredetit megnézem azt is), hogy egy idő után magamhoz vettem egy sárga jelölő filcet, hogy a remek mondatokat kiemeljem! És ez a legtöbb pozitívum ami elmondható róla. Spoiler!
Badarságnak tűnik, hogy a média teljesen elhallgat, hátha az elektromágneses sugárzás okozta. Ezzel viszont szerző le tudja szűkíteni egy egészen kis térségre az eseményeket (ügyes!). Mivel egy író a narrátor (nem egy orvos, egy kutató, biológus, megint csak ügyes!), aki a naplójában írja le a történteket, természetesen semmit nem tudunk meg a a lehetséges okokról, küzdelemről, amit a világ vív a kórság ellen. Nem tudjuk, miért nem segít az altatás, a mesterséges kóma. Nem tudjuk, hogy a tenger mélyén levő atom tengeralattjáró legénysége megúszta-e. Vagy az űrállomás lakói. Nem tudjuk, minden rasszra, vallásra, felekezetre kihat-e (lásd kiválasztott nép, lehetőség). Nem tudjuk az ember szabásukkal mi történik. És az elmebetegekkel? A csecsemőkkel? Egyedül az látszik, hogy egyes gyerekek tudnak aludni, de viszont nem beszélnek, valamit valamiért :). Számos kérdésem maradt ezen túl is. Természetesen nem lehet elvárni egy sztoritól sem, minden létező álláspont bemutatását. Úgyhogy csak szubjektíven tudom megítélni a regénybeli valóság egy nézőpontból való leírását. Nekem ez a nihilista, válaszokat nem adó, a reményt fel nem villantó (hacsak a néma gyerekeket nem tekintem reménynek), nyakatekert szóhasználatú regény forma nem jön be.

A könyvet féláron eladnám! Jelentkezni kommentben!    Elkelt!